Elfogult vagyok…

Valóban az vagyok? Azt gondolod, többet látok a valóságnál. Többet látok rajtad, többet látok benned. És igazad van. Valóban többet látok. De nem a valóságnál. Többet látok, mint amit magad látsz, és többet, mint amit mások látnak. Többet, szebbet, igazabbat. De nem többet a valóságnál. Hanem magát a valóságot. Aki Te vagy. Mert azt láttam meg, ami mások elől rejtve van. Azt a szépséget az arcodon, azt a csodát a szemeidben. Amit szívvel és lélekkel lehet látni. Ami a legfontosabb. Az igazi értéket. A valóságot.

Téged.

Nem az számít, ki mit gondol – rólad…

Az számít, ki szeret – téged. Nem az a fontos, aki arcával mosolyog csak Rád, az a fontos, aki lelkével teszi. Nem az számít, aki mindent tud rólad, az számít, aki szívedet ismeri. Nem az a fontos, aki szemével néz téged, csak az, aki szívével lát. Ne törődj azzal, aki csak kapni akar tőled, azzal foglalkozz, aki adni is akar. Nem az a fontos, aki a hiányt nézi benned, csak az, aki kincseidet látja. Ne azzal foglalkozz, aki saját képére akar formálni…

…csak azzal, aki a sajátodra.

Van egy hivatás...

Egy különös hivatás. Olyan, ami nem lehet bárkié. Míg orvos, csillagász, művész, tanár... bárki lehet, addig ez a hivatás nem lehet mindannyiunké. Anya csak Nő lehet. Ez az ő kiváltsága. Az ő hivatása. A legszebb és legnehezebb. A legnehezebb, hiszen olyan hivatás, amely sosem ad szabadságot, soha nem enged pihenőt, állandó figyelmet, szeretetet, odaadást kér, vár, követel. Ám mégis szép. Mert csak ő ismeri a titkot. Az anyai szív titkát. Hogy miként válik egy új élet önálló emberré. Mert csak ő ismeri a titkot, hogy milyen áldozatokat hozott meg érte. Mert ő adhatja a legtöbbet az új életnek. Ő adhatja a legtöbbet önmagából, ő adhatja a legtöbbet szeretetéből. És ennek a hivatásnak a gyümölcse egy új ember. Akinek fejlődését, gyarapodását, emberré válását nap, mint nap aggódva figyeli, segíti. Sokszor lemondások árán. Akinek sikerét büszkén, boldog szívvel figyeli a háttérből. Csendben, szerényen meghúzódva. Önmagát látja gyermekében. És a gyermek erről mit sem tud… Mit sem tud mindarról a sok-sok áldozatról, amit az anya érte hoz. Csak egyet tud. Egyet érez. A szeretetét. És ez a legfontosabb…

Az anyai szív.

Vannak arcok…

Milliónyi, milliónyi arc. Jönnek veled szemben, kapkodod a fejed, de hiába… egyik sem… Egyik sem az az arc, amelyiket látni szeretnéd. Látni vágysz. Néha már mindegy. Néha már azt is fürkészed, amelyikről messziről tudod: nem Ő. Mégis, mégis, mégis figyeled. Mert a szíved mélyén, titkon reméled, hogy mégis, amikor közeledbe ér, Őt fogod látni. Hogy csoda történik, és az arc átváltozik. És Ő fog ott állni előtted. Tudod, hogy lehetetlen, talán nevetséges is. De számodra nem az. Te csodát vársz. Egy arcot.

Őt.

Van egy tétova pillanat…

Amikor megállsz. Megállsz egy pillanatra… És minden megáll körülötted. Mert ebben a pillanatban valami véget ért, mert ebben a pillanatban valami még nem kezdődött el. Állsz. Élet és Élet között. Régi és új között. Ott állsz Vele szemben. Még nem tudod, mi lesz… Egy utca, egy lépés, egy köszönés, egy mosoly, néhány szó… Ennyi csak. Egyszerű. Egyszerű? De már döntöttél. A szíved döntött. A szívetek döntött. Állsz Vele szemben. És mindketten tudjátok. Megtaláltátok a pillanatot. Azt az egyet. Azt a bizonyosat. Egy utca, egy lépés, egy köszönés, egy mosoly, néhány szó, az életed…. Ennyi. Az egész élet, az egész világ. Mert megálltál egy pillanatra. És abban a pillanatban történt valami. Valami. Abban a pillanatban véget ért az életed. És kezdődött az Életed.

Igen, van egy pillanat. De ez már nem tétova. 

Van egy nap… 

Ugyanúgy indul, mint a többi száz meg száz, ezer meg ezer. És te is ugyanúgy indulsz, mint a többi száz meg száz, ezer meg ezer. Ugyanazt teszed, mint máskor. És semmit sem sejtesz. Munkába indulsz, végzed a szokásos teendőket, talán konfliktusod támad egyik kollégáddal, vagy éppen nyugodt napod van. Végül örülsz, hogy túlélted a napot, vége a munkának, indulsz haza. Aztán jön egy pillanat. Valaki megszólít. Valakit megszólítasz. S bár ekkor még nem sejted, ebben a pillanatban megváltozik az egész életed. Abban a pillanatban, attól a pillanattól. Többé már semmi nem lesz olyan, mint a pillanat előtt volt. Már nem lehet. Történik valami, amit talán titokban vártál, mégis váratlanul ér. Mert az ajándék nem csak a karácsonyban, de az egész évben benne van. Az Élet bármikor meglephet. Azzal, amire a leginkább vágytál. Amire a leginkább szükséged volt - kimondatlanul is. Mert az Élet tudja a vágyaidat. És milyen jó, hogy az is megtörténhet, amit nem terveztél. Így élet az élet. És így szép. Az Élet tudja, de te semmit sem gyanítasz. És mire lemegy a nap, már minden más. Talán még nem tudod, nem hiszed, de valami megváltozott. Többé már nem élsz úgy, ahogy addig. Valami megváltozott, örökre. Reggel másként ébredsz, este másként alszol el. Több ezer leélt nap után minden megváltozik. Másként viszonyulsz a világhoz, az emberekhez, az élethez, a világ értékeihez. Többet látsz a csodákból, és látod azt, amit addig észre sem vettél.  Ez a nap, ennek a napnak egy pillanata magában hordoz valamit, amire nem számítasz. Amire nem vagy felkészülve. De amire mégis vágytál. Ez a nap magában hordoz gyönyörűséget, fájdalmat, az egész életet. Mindent, amit egy ember megélhet. Csodákat, szívmelengető boldogságot, és szívet tépő fájdalmat. A legnagyobb szélsőségeket. Amikről addig csak sejtetted, hogy léteznek, de még sosem élted át őket. Igen, a fájdalom is benne van. Nem tudni miért, de benne van. Talán azért, hogy a próba megerősítsen. Talán azért, hogy a szépet, a kincset, amit kaptál, még jobban tudd értékelni. Hogy a szép még szebbé váljon egykor. Hogy egy napon minden érthető, tiszta, világos legyen, hogy addigra a képben minden mozaik a helyére kerüljön. 

Igen, lesz ilyen nap.

Van az utca…

Amelyben élünk. Lehet az csendes, poros zsákutca, vagy egy hatalmas, fényes, nagy forgalmú sugárút. És vagyunk mi, emberek. Éldegélünk a magunk utcácskájában, sugárútján. Tesszük a mindennapi dolgainkat, átköszönünk a szomszédnak, belesünk a szemközt élők ablakán, hallgatjuk az alattunk lakók veszekedését, vagy a felső szomszéd gyermekének zongorázását. És azt hisszük, ismerjük a világot. Sőt, azt, hogy ez a világ. Ez maga az élet, a nagybetűs. És talán meg sem fordul a fejünkben, hogy az utcának van egy vége. Amin túl kell lennie valaminek. Mert mindenen túl van valami. De egy napon jön valaki, szelíden megfogja kezedet, és magával visz. Először csak az utca végéig, aztán egyre tovább és tovább. Minden nap egy lépéssel. Először talán félelmetes ez, aztán egyre jobban élvezed. Mert bízol abban, aki vezet, bízol abban, hogy szeretetből teszi, hogy olyasmit akar megosztani veled, amiről tudja, hogy örömet okoz neked. És ez a célja: örömet adni neked. Egyre többet látsz, egyre többet élvezel abból, amit ott találsz, ami ott vár rád. Izgalmas felfedező út ez. Észreveszed, hogy valóban, mindenen túl van valami, valami, ami lelked számára melegséget, szépséget ad. Felfedezed, hogy az élet nem ér véget az utca végén. Sőt, valójában ott kezdődik. Igen. Már tudod, hogy a kis jól megszokott utcádon kívül létezik még más, nagyobb, izgalmasabb, kalandokkal teli utca is. Úgy hívják: Élet.

Létezik ilyen utca.  

Van a titok…

A titok, amit magadba zársz, amiről senki nem tud, még talán a létezéséről sem. De te tudod, ismered őt. A titkodat. Tudod, mit rejt ez a szó. De van olyan titok, amit nem ismersz. Nem ismerhetsz. Ez a titok is benned él, de nem ismered őt. Nem tudod megfejteni, nem tudod, mit rejt ez a szó. Benned van, veled él, mégsem ismerheted meg. Tudsz róla, de semmit sem tudsz róla. A titokról, amely a másikról szól. Arról, akit szívedből szeretsz, aki a legfontosabb, legszebb, leggyönyörűbb, az Egyetlen számodra. Miért az? Nos… éppen ez a titok. A titok, ami benned él. A titok, ami soha nem fogja felfedni magát neked, amit soha nem fejthetsz meg. 

Van ilyen titok.

Van a hasonlóság…

És van a különbözőség. Mindkettőre szükség van. Akit szeretsz, azzal egy vagy, és mégis más. Az a csodálatos, hogy más. Más, mint te, mégis, ugyanaz. Igen. Egyformának is kell lenni, és különbözni is kell. De. Nem mindegy, hogy az egyformaság erősít-e, a különbözőség kiegészít-e. Nem mindegy, miben hasonlít, és nem mindegy, hogyan különbözik két ember. Csak akkor lesz tökéletes a kép, ha te pont úgy vagy más, ahogy kell. És másnak kell lennünk. Hiszen két egyforma darab nem egészíti ki egymást. Csak két különböző. De nem mindegy, hogy a különböző darabokból egy tökéletes kép áll-e össze, vagy egymás mellé rakva is két fél-kép marad-e. Csak akkor tökéletes két ember találkozása, ha az összetartozó képdarabkákat őrzik magukban. És ezt a két darabot illesztik össze. És ekkor, ha a különbözőségek pontosan kiegészítik egymást, egy szép egészet, egy gyönyörű képet alkotnak. Együtt. Viszont hiába különbözőek, hiába próbálkoznak, ha a darabok együtt semmit nem adnak ki, mert így csak egy nagy, értelmezhetetlen, élvezhetetlen képpé válik az erőlködés. Az összeillesztés erőlködése.
A hasonlóság pedig nem más, mint maga az érzés, annak a megérzése, hogy a képem másik fele nálad van. És szükségünk van egymás fél-képére, hogy a teljes teljessé, a tökéletes tökéletessé váljon. Hogy egy gyönyörű képpel gazdagítsuk a világot. A mi hasonlóságunkból, a mi különbözőségünkből.

Kettőnkből…

 "A japán nyelv pazar szókincsében nincs megfelelő kifejezés erre a hemzsegő nyugati szóra: szeretlek. A japánok szerint ezt a szót nem kell kimondani, mert a másik úgyis megérzi. Ha ki kell mondani, akkor már nem is igaz." (Zilahy Lajos)

Azt gondolom erről, hogy a japánoknak igazuk van: a másik úgyis érzi, kimondatlanul. Ugyanakkor a japánok tévednek: ez a legszebb szó a világon. Ezt csak az tudja, aki nézett már a Kedves szemébe, és kimondta: „szeretlek”. Ez a legcsodálatosabb dolog. A világon a legszebb érzés. Akkor, ha valóban azt fejezi ki, ami a szívemben van. Ha van kinek elmondani. És ugyan nagyon nehéz kimondani, de muszáj. Éppen az bizonyítja, hogy mennyire fontos a másik, hogy bár nehéz kimondani, mégis megteszed. De valójában nem is nehéz. Sőt, az ember vágyik erre. Ha valaki ezt nem érzi, akkor nem szeret igazán. Mert ezt ki kell mondani. Erre a szív kényszerít. Maga a szeretet. Ha a legszebb érzés kifejezésére nincs szó, akkor nem teljes a világ. Hiába van millió szó, ha az az egy, amelyik a legszebb érzést fejezi ki, hiányzik. Ugyanúgy, ahogy hiába van milliárdnyi ember, ha az az egy, aki ezt az érzést kiválthatná, hiányzik. Nem teljes a világ, nem Élet az élet. Mert ezt a szót ki kell mondani. Őszintén, szívből kimondani ez a leggyönyörűbb dolog a világon. A Kedves szemébe nézni, és elmondani neki. Szép dolog, ha a másik érzi, de még szebb a szemébe nézni, és elmondani neki. Ez a legcsodálatosabb. És a legritkább. Mert így, igaz szívből, nagyon kevésnek mondjuk ki. Nem, nem kevésnek... Csak egynek...