Van az erő...

Nem a hegyeket törő, fizikai. Hanem a lelki. Ami még hatalmasabb. De mikor tud az lenni? Amikor engedelmeskedsz az elvárások parancsának? Vagy amikor fájdalmadat mélyen magadba zárod? Ha álarc mögé bújsz, hogy ne lássanak, s te se láss, hogy így ne lógj ki a sorból, ne légy feltűnő, ne bánthasson senki azért, mert belül, az álarc mögött más vagy, mint ők? Vagy amikor sírsz, és belátod, bevallod, hogy egyedül gyenge vagy? Amikor azt érzed: muszáj megmutatnod magad, meg kell osztanod magad a másikkal? A legnagyobb erő az álarc levételéhez kell. Látszólag egy könnyű mozdulat, mégis, hatalmas erő kell hozzá. A fizikai kevés ehhez. Kezed nem mozdul addig, míg lelked rá nem szánja magát. És a lelked csak akkor teszi ezt meg, ha már elég erős. Ha már nincs benne büszkeség, nem akar más lenni, mint akinek született. Amikor már fáj a játék. Akkor kiadja a parancsot a kéznek, s erőt is ad hozzá. És a kéz leveszi az álarcot. Itt állsz a magad csodálatos valóságában. Ne hidd, hogy kisebb lettél, mert megmutattad magad. Csak a gyávák, az irigyek fordulnak ellened, mert tudják, hogy te már nagyobb, erősebb vagy náluk. És ezt sokan nem tudják elviselni. De ne bánd. Mert ettől  a mozdulattól lettél igazán ember. Mert elfogadtad a gyengeséget, amiből erőt merítettél. Lelki erőt.

Létezik ilyen erő.