Van egy pont…

Kicsi, vagy nagy, nem számít. A fontos, hogy biztos legyen. Egy biztos pont abban az életben, amely annyi bizonytalansággal lep meg nap, mint nap. Egy biztos pont, amely megvéd, ami békét ad. Mi ez a pont? Sokan pénzt gyűjtenek, mert abban bíznak. Mások hatalmat szereznek, mert ettől remélnek biztonságot. És van, aki a szeretetben bízik. Amit megvehetsz, csak tárgy marad: nyugalmat nem ad. Nem tudsz szólni hozzá, nem küld üzeneteket lelkéből. Néma, üres, hűtlen. Nem kötődik hozzád, nincs rád szüksége. Csak van. Nem bízhatsz benne, nem lesz támaszod. Nem lesz pont. Sem biztos, sem bizonytalan. Semmilyen. Nem lesz társa a lelkednek, a szívednek. Mert annak csak egy másik szív, egy másik lélek lehet a társa. Az, amelyik szeret. Amelyiknek a szeretetében bízhatsz. Amelyik így pont lehet az életedben. Kicsi, vagy nagy, nem számít. Biztos pont. Így nyugodtan élhetsz ebben a meglepetésekkel teli világban. Mert van egy pont, amire rábízhatod magad. Egy biztos pont. A legbiztosabb.

Van ilyen pont. 

Van a tél…

A mozdulatlanság állapota. Az alvás, a várakozás állapota. A szomorú szépség állapota. A csend, a hideg, a fagy, a jég, a hó. A hó gyönyörű. Szomorúan gyönyörű.  De nem csak szomorúság, nem csak fagy van a télben. Hanem jó is. Az, hogy véget ér. Ezt mindig, minden évben biztosan tudhatjuk.  Véget ér. Hogy mikor, nem tudjuk. Lehet, hogy hamarosan, lehet, hogy sokára. De biztosan vége lesz. És ezt várjuk. Ez tartja bennünk a lelket, tudjuk, hogy érdemes élni, várni, mert lesznek szebb napok. Amikor minden megmozdul, minden felébred, és minden szép lesz megint. Csak várni kell és hinni. Nem is hinni - tudni. És türelmesnek lenni. Ez a legfontosabb. És ha megérkezik a tavasz, elfelejtünk minden mást. A hideget, a szomorúságot, a fagyot, a mozdulatlanságot.

Igen, most tél van. De lesz tavasz.

Igen, a legkedvesebb idézetem... "Lehet, hogy csak egy ember vagy ezen a világon, de valakinek te jelented magát a világot." 

Ezt a gondolatot egyesek Gabriel García Márqueznek tulajdonítják, mások kételkednek ebben. De most nem is a szerző a fontos. Hanem a gondolat igazsága. Mert ha igazzá válik az életedben, akkor érzed, hogy van értelme élni. Ha van, akinek a világot jelented, vagyis a mindent, ha szüksége van rád, ha valóban rád van szüksége, úgy, ahogy vagy, amilyen vagy, ha őszinte szívvel szeret, akkor érdemes élni. Így érdemes. Ezért..

Van az erő...

Nem a hegyeket törő, fizikai. Hanem a lelki. Ami még hatalmasabb. De mikor tud az lenni? Amikor engedelmeskedsz az elvárások parancsának? Vagy amikor fájdalmadat mélyen magadba zárod? Ha álarc mögé bújsz, hogy ne lássanak, s te se láss, hogy így ne lógj ki a sorból, ne légy feltűnő, ne bánthasson senki azért, mert belül, az álarc mögött más vagy, mint ők? Vagy amikor sírsz, és belátod, bevallod, hogy egyedül gyenge vagy? Amikor azt érzed: muszáj megmutatnod magad, meg kell osztanod magad a másikkal? A legnagyobb erő az álarc levételéhez kell. Látszólag egy könnyű mozdulat, mégis, hatalmas erő kell hozzá. A fizikai kevés ehhez. Kezed nem mozdul addig, míg lelked rá nem szánja magát. És a lelked csak akkor teszi ezt meg, ha már elég erős. Ha már nincs benne büszkeség, nem akar más lenni, mint akinek született. Amikor már fáj a játék. Akkor kiadja a parancsot a kéznek, s erőt is ad hozzá. És a kéz leveszi az álarcot. Itt állsz a magad csodálatos valóságában. Ne hidd, hogy kisebb lettél, mert megmutattad magad. Csak a gyávák, az irigyek fordulnak ellened, mert tudják, hogy te már nagyobb, erősebb vagy náluk. És ezt sokan nem tudják elviselni. De ne bánd. Mert ettől  a mozdulattól lettél igazán ember. Mert elfogadtad a gyengeséget, amiből erőt merítettél. Lelki erőt.

Létezik ilyen erő.

Van a szépség…

Amit már sokan, és sokféleképpen próbáltak magyarázni. Megfogalmazni, hogy mit jelent. De nem ez a legfontosabb. Nem tudni kell, hanem érezni. Mint a szeretetet. A szépség talán a szeretet fizikai megnyilvánulása, annak kifejezése. Ami számunkra kellemes, aki nekünk kedves, akit szeretünk, az szép.  Vita nélkül. Mert a lelkét látjuk minden pillantásában.  Egy tiszta szív, egy őszinte lélek sosem válik unalmassá. Lehet-e bárki szép, szebb, legszebb? Van-e mércéje a szépségnek? Csak a szív tisztaságával, a lélek őszinteségével mérhető. És ezért nem elég a szem, hogy meglássuk. Az igazi szépséget a lelkünkkel érezzük, és a szemünkkel látjuk.

Létezik ilyen szépség.   

Vannak ünnepnapok...

Nagy ceremóniákkal, gondosan megtervezett mozdulatokkal, szertartásokkal, beszédekkel, pompával, felvonulással, embertömeggel, vagy éppen karácsonyfával, húsvéti nyúllal, nagy lakomákkal, szórakozással, és talán pihenéssel. Az ünnepnapok, amiket valamilyen elgondolás, közakarat hozott létre, amik emlékeztetnek valamire. Az ünnepnap, ami független a saját érzéseidtől, ami akkor is eljön, ha számodra nem fontos, ha te nem érzed magadénak, ha nem akarsz ünnepelni.

De vannak más ünnepnapok is.

Olyan napok, amelyek valóban fontosak, kedvesek számodra, mert a szívedben születnek. Nem kell hozzá munkaszünet, nem kellenek lobogók, sem nagy szertartások. Csak egy valami. Csak egy Valaki. Mert amikor távol van tőled, akit szeretsz, aki mindennél fontosabb ezen a világon, amikor nem láthatod őt, nem hallhatod a hangját, akkor ünnepnappá válik minden nap, amikor valahol megpillantod, ha elsuhan melletted és rád köszön, amikor látod mosolyát, hallhatod hangját, akár csak egyetlen szó erejéig is. Igen, ezek különleges napokká válnak, a szíved ünnepel, ünnepli Őt, ez a nap a Szeretet ünnepe lesz számodra. Igazi ünnep. Mert ez valóban a tiéd. Ezt Ő tette azzá számodra. Ezek az igazi ünnepnapok. Ezeket nem mások határozzák meg, nem mesterségesen létrehozott, gondosan eltervezett ünnepek, hanem a szívedből fakadó örömnapok.

A legszebb napok.

"Az élet nem egy könyv, amelyben csak a valaki által előre megírt sorok mentén lehet haladni. Az élet síkság, melyben utak megszámlálhatatlan sokasága van; minden lépésre újabb elágazás nyílik, és az ember mindig szabadon választhat, hogy jobbra vagy balra forduljon. S aztán jön az újabb elágazás és az újabb döntés. Mindenki ezen a síkságon lépked, mindenki maga dönti el, melyik utat, melyik irányt választja - ki a napnyugta, ki a sötétség felé megy, ki a napkelte, a fény forrása felé. És soha, még az élet legutolsó pillanatában sem késő megfordulni, és egészen más irányba indulni, mint amerre hosszú-hosszú éveken át ment az ember."   (Borisz Akunyin)

Van az energia…

Egy különös energia. Nem a víz, nem a szél, nem a Nap, nem a természet ereje adja. Mégis, sokkal hatalmasabb, erősebb mindegyiknél. Ez az energia mindent képes adni: meleget, erőt, életet. Sokféle éltető erő, energia létezik. A Napban, a szélben, a vízben... Egy örök körforgás. A testnek az étel, a léleknek a szeretet ad energiát. És ahogy sokféle energiát kaphatunk, úgy sokfélét adhatunk. A szeretet energiáját pedig többféle módon adhatjuk tovább. Például egy apró érintésben. Vagy egy mosolyban. Abban a bizonyos mosolyban...Igen, energia van a mosolyban is. De csak egy valaki mosolyában.... Ezt az energiát a szeretet táplálja, és ezt adja tovább benne. A mosolyban. A mosoly által. És a másik így kapja meg a szeretet melegét, így kap erőt, így kap életet. Az ő szíve ezzel a mosolyenergiával működik. A Kedves szépséges, bájos mosolyának energiájával. Mert ebben a mosolyban az egész lénye benne van... És ettől olyan szép.

Igen, létezik ilyen energia. Mosolyenergia.

Van az akarat...

Mégpedig kétféle akarat létezik. Az egyik a nyers erő, a tűzön-vízen át mindent elérő akarat. Ami erőszakkal ér célt, ami nem tiszteletet, hanem félelmet szül. Ami eléri ugyan, amit akar, de közben másoknak fájdalmat okoz. Ám van másféle akarat is. Amikor úgy érsz célt, hogy mások teszik meg helyetted, amit kell. El akarod érni a célt, de nem vagy erőszakos. Csak élsz. Úgy, ahogy emberhez illik. Vannak céljaid, van akaratod, de mindezt másokon keresztül éred el. Azokon keresztül, akik emberséged miatt állnak melléd és támogatnak, akár kéretlenül is. Anélkül, hogy céljaidat, vágyaidat, akaratodat ismernék. És ez az akarat sokkal hatalmasabb erő, mint az első.

Létezik ilyen akarat.

"Volt egyszer egy ember, aki az ő háza udvarán oszlopot épített az ő Istenének. De az oszlopot nem márványból faragta, nem kőből építette, hanem ezer meg ezer apró, csillámló homok-szemcséből, és a homok-szemcséket köddel kötötte össze.
És az emberek, akik arra járva látták, nevettek rajta és azt mondták: bolond.
(...) És akárhány szél jött, egyik sem döntötte össze, hanem mindegyik szépen kikerülte az oszlopot, amely hittel épült. És az emberek, akik ezt látták, csodálkozva összesúgtak és azt mondták: varázsló. És egy napon berohantak az udvarára és ledöntötték az ő oszlopát.
És az ember nem szitkozódott és nem sírt, hanem kiment megint az ő udvarára és hittel a szívében kezdett új oszlopot építeni az ő Istenének." (Wass Albert)

Micsoda gondolat! Azokról, akik bolondnak tartják azt, aki mer másként gondolkodni, mint a többiek, akinek van álma, és van hite azt megvalósítani, van hite azért élni. Azokról, akik irigylik az ilyen embert, és mindent elkövetnek, hogy ő se lehessen más, hogy ne lehessen több náluk. Ha nekik nincs, hitük, másnak se legyen. Ha nekik nem sikerül, a másiknak se sikerüljön... És ne feledkezzünk meg róla sem. Mert ő mindezek ellenére kitart. És hisz, és él... Ő él igazán.